Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szilánkok a magyarországi gyűlölködés anatómiájából

2009.07.04

Tudományos igényességgel sajnos nem tudom elmondani, elmondom hát, mint érző és figyelő, sőt megfigyelő ember. Látni és láttatni, gondolkodni és gondolkodóba ejteni, ennyit akarok, nem többet.

A gyűlölet lehet eszeveszett és vad, lehet gyilkoló és vérengző, vagy romboló, lehet hűvös, kimért, mint egy lassan ölő méreg. Egy dolog nem lehet sohasem, pozitív és előre mutató. Nem lehet keresztényi, hiszen az alapvetően a szeretet. A szeretet pedig ki kell, hogy zárja a gyűlöletet, a gyűlölködést.

A mai Magyarországon, de a közelmúltbeli Magyarországon is a gyűlölködésnek széles arzenálját lehet megfigyelni. Az utca átlagembere is szeret olykor, sőt, sajnos nem is ritkán gyűlölködni, nemcsak a szélsőséges csoportok. A gyűlölet sajnos olykor kölcsönös és határtalan. Nem kell messzire mennem, elég csak ha az ellenem megnyilvánult gyűlöletet veszem számba. Az analízis első részében tehát a személyes élményeim között kotorászok.

 

I. Nézd a kis zsidót!

 

1957-et írtunk, egy verőfényes hétvégi reggelen apám fülét rágtam, a szó legszorosabb értelmében, hogy vigyen el sétálni. Néhány célzott fülcimpa harapás után négyéves nagylegényként boldogan vettem tudomásul, hogy a fő és másodállástól gyakran fáradt négy gyermekes családfő hajlandó felvenni a cipőjét, halványzöld ballonkabátját és komolyan kezd érdeklődni, hogy voltaképpen merre is szeretnék menni.

A nem túl távoli töltésen egy éjfekete mozdony rajzolt bodor hófehér gőzfelhőt a kék ragyogó égre, sípjának hangját háromszor fizették vissza a környékbeli tűzfalak, ez nekem bőven elég volt, hogy útirányként a nem túl közeli Kelenföldi Pályaudvart jelöljem meg, ahol áz általam félt,  de egyben tisztelt gőzös monstrumokat közelről megcsodálhattam, kellően nagy számban.

A túra végén, majd egyórás bandukolás után már fel-felsejlett a napsütötte, hepe-hupás, földtöltésen futó, akkori Etele út végén álmaim tárgya: a pályaudvar. Előre szaladtam, át a néptelen Etele téren, be a kellmes, hűvös lehelletű állomás épületbe, mit sem törődve apám többszöri "állj meg" kiálltásával, egészen az akkori első vágányt lezáró, zöldre festett kis hálós kerítésig. Oda sem figyeltem az engem zihálva utolérő jó atyámra, aki kilátásba helyezte, hogy többet nem hoz el sétálni, ha folyton elrohanok.

Kapaszkodtam a késő tavaszi napsütéstől jól felmelegedett vastag dróthálóba és vártam álmaim tárgyát, a gőzmozdonyt. Ágaskodtam is egy kicsit, mert ezek a fránya felnőttek úgy csinálták meg azt kerítést, hogy a legvastagabb keretes része pont a szemem elé került. Persze, nekik könnyű volt, hiszen átláttak a jó egyméteres kerítésen. Végül aztán rádöbbentem, hogy az élet kompromisszumokból áll, és lecsúszva a csővel lezárt korlát alá, néztem a dróthálón keresztül, igaz, így kockás volt az egész világ.

- Nézd a kis zsidót, hogy feszít abban az új lódenkabátban!

A mondat hidegen hagyott, úgysem nekem mondják. Azt sem tudom, mi az, hogy zsidó, meg különben is én most a mozdonyt várom. Az persze nem akart jönni, így aztán végül hátranéztem, hogy mi is történik az elfelejtett külvilágban, túl a mozdonyokon. Két rosszarcú ember ült a mögöttem a vaslábas zöld padon. Az egyik gyűlölködve pillantott rám, eltorzult arcával még szívott egyet, majd kivette a szája sarkában fityegő csikket, aztán köpött egy hatalmasat. Csak úgy sütött a korai napégette, barázdált arcáról a sötét gyűlölet, dőlt belőle a pálinkaszag, majd kisvártva rámmordult:

- Na, mi van mit bámulsz, akarsz egyet?

A másik, a valamivel jobb érzésű rosszarcú odaszólt neki:

- Ugyan hagyd má',  hiszen gyerek, meg aztán lehet, hogy nem is zsidó!

A hugyba fojtott csikkek, soha le nem húzott wc-k jellegzetes szagát  a kátrányos-olajos forró sínek lélegzetével keveredő, jellegzetes aromát árasztó pályaudvari wc előteréből ekkor ugrott ki apám, nem hallva, de érezve, hogy itt valami történik. Csak a fejem ráztam, hogy semmi, aztán tovább sétáltunk. A vizelet szót sem ismertem még akkor, meg különben is, ezt gondoltam és éreztem tehát, ott és akkor. Mozdonyok végre jöttek, többen is, teher és személyvonatokat vonszolva, másra én akkor már nem figyeltem.

Azután belefáradva Kelenföld gyönyöreibe kutyagoltunk visszafelé az Etele út földtöltésén,egyre szomjasabban, ki-kipróbálva a nyomós útszéli barna öntöttvas kutakat, amelyek csak hosszan szuszogtak, ahelyett, hogy vizet adtak volna. Megálltunk végül egy útszéli tehenészet mellett, fáradtan, de boldogan láttam, hogy apám, mint a sivatag vándora lenyomta az utolsó kút karját és habosan zubogva kitört a temérdek víz a kút furcsa szájából, le az íves vastag vörös-barna  rozsdás vasrácsra. Az ott sütkérező darazsak szétrebbentek, majd az akkor még apró kezeimet a meleg, majd egyre hűvösebb nagy vízsugár alá tartottam. Apám megmutatta. hogyan is lehet kézből, pohár nélkül inni, bár ez nekem csak térdig vizesen sikerült.

A már jéghideg víztől teljesen felfrissülve, magamhoz térve valahogy eszembe jutott a két gonosz a zöld padon és megkérdeztem:

- Te apu! Mink zsidók vagyunk? Ő teljesen meglepődve nevetett, majd ezt mondta, még a meglepetés hatásában szavait sem válogatva:

- Honnan veszed ezt a hülyeséget?!

Hát az úgy volt... kezdtem ecsetelni a közelmúlt történéseit.

Ugyan már, ne törődj vele, az két részeg ember volt!

A mélyreható analízisünk e kérdésben akkor hirtelen véget ért. Megjegyeztem persze, hogy a részeg az büdös és rosszarcú, sőt csikk is lóg a szájában, rendszerint koszos kék svájcisapkát visel, amiről levágták az "antennát" valamint, hogy a részeg hányni is szokott, mert legutóbb apu új világos drapp öltönyét hányta le egy részeg a buszon vörösborral, azután már csak a kertben hordta a zakót gyomláláshoz. Végül el is múlt vagy ötvenhárom év azóta és e jelentéktelen kis incidensnek nyomtalanul el kellet volna veszni az idő örvénylő forgatagában. Valahogy azonban mégsem veszett el, ki tudja miért, elmondtam hát a történetet, úgyis mint talán első találkozásomat a gyűlölettel.

 

 

II. Melyik oldalon állsz?

 

A mai Magyarországon - értem ezalatt a rendszervátás utáni éveket - bárki helyből, azaz akár egytized másodperc alatt  "elkaparhat" bizonyos közegben, ha nem vigyáz arra, hogy idejekorán kiderüljön politikai beállítottsága, vagy esetleges pártszimpátiája. Olykor azonban még óvatlanság sem kell ehhez, csak tőlünk teljesen független vélekedés rólunk. Ez az, ami a legveszélyesebb, már szinte sorszerű jelenség, mert ez ellen sem óvatossággal, sem bármi eszközzel, vagy akár csak ép ésszel védekezni nem lehet. Bocsánat, ez is az, mert hiszen az előző példában sem tudtam a "szájasarkában csikk" vélekedéssel szemben mit tenni.

A rendszerváltás előtti években nem hagyhattam el az országot, mert valaki kitalálta, hogy politikailag megbízhatatlan vagyok. Nem kaptam meg az úgynevezett "kék útlevelet", így aztán hiába próbáltam meglátogatni két bátyámat Németországban, nem engedték, hosszú éveken keresztül. Végül már annyira megbízhatatlanná váltam, hogy a piros útlevelemmel Jugoszláviába sem engedtek ki. Olyanná váltam, mint egy rabszolga, akinek megvonták a szabad utazás jogát, vagy egy rab, akinek fegyenctelepének kerítése az adott ország határaival megegyező, néhány szomszédos, akkori szocialista ország kivételével. Mindez annak az okán, hogy valaki úgy nyilatkozott az akkori Belügyminisztérium valamelyik osztályán, hogy én jogellenesen külföldre kívánok távozni, úgy mondták akkor: "disszidálni akarok". Ebből ugyan egy szó, egy betű sen volt igaz, de merő óvatosságból a feljelentőnek hittek teljes mértékben, nekem pedig nulla mértékben. Valójában pedig meg sem kérdeztek, az egészet eltitkolták, amikor útlevelet kértem, kéket, csak annyi volt a válasz, hogy "kiutazását nem engedélyezem, mert kiutazása közrendet sért". Megkérdeztem, hogy ez mit jelent, de erre nem voltak hajlandók nyilatkozni, mellébeszéltek.

Ez tehát rosszabb volt bizonyos értelemben, mint a rabszolga helyzete, mert vele közölték, hogy innentől kezdve rabszolga, jogai nincsenek, élete a gazdájáé, pont. Velem még csak nem is közölték, hogy ítélet nélkül elítéltté váltam, csak egyszerűen guzsba kötöttek és kész. Ennyit az átkosról, amelynek vége után "felszabadulva" több önkormányzati bizottságban dolgoztam szakértőként, élvezve a demokráciát. Nem sokáig.

Az egyik (baloldali beállítottságú) bizottságból kirúgtak indoklás nélkül, mint később a háttérinformációk alapján kiderült: úgymond jobboldali kötődésem miatt. Szomorú ugyan, de érthető, gondoltam az első körben, ugyanis politikailag egy árva megnyilvánulás a számat el nem hagyta, de talán érezni lehetett a bennem lappangó néma gyűlöletet a pártállami egypártrendszer valamilyen hatalomban maradt utódai, korábbi rabszolgatartóim iránt. Tudomásul vettem, nem vidáman ugyan, de könnyedén.

A következő lépés az volt, hogy az egy emelettel feljebb székelő (jobboldali beállítottságú)bizottságból is kirúgtak, de ott már baloldali kötődésem miatt, miután ott sem nyilvánultam meg politikailag sohasem, csak szakmai munkát végeztem. Na, erre varrjál gombot - szokta mondani a jó átlagpolgár ilyenkor. Tenni semmit sem tehettem, csak egyet, tudomásul venni, hogy nemcsak a magyar zsilettpenge más (akkor még volt ilyen) , mint a nyugati, hanem a demokrácia is Eszembe jutott a régi Rákosi-rendszerbeli tábla egy büntetésvégrehajtó intézmény (talán Recsk) faláról:

"Ne csak őrizd, gyűlöld is!"

A jó tanítványok nem felejtenek egyhamar. Gyűlölködnek rendesen, megbízható módon hiába rendszerváltás, hiába szerepváltás, kutyából nem lesz szalonna. Gyűlölködnek azonban a leszármazottak is, az a szörnyű és remélem irreális érzésem támad néha, hogy a gyűlölet a magyarság egy részében, remélem kisebbik részében már mintha genetikusan kódolva lenne. Egyes honfitársunk DNS spiráljában szerepel talán egy olyan láncszem, ami jellegzetesen eltér az átlag európaiétól, ez a "GY faktor".

Elmúlt a szocializmus, sebaj. Nem kötelező gyűlölködni, sebaj, tesszük magunktól, önként vagy csak sportból. Tehetjük, mert demokrácia van. Tessék mondani ez a demokrácia?

Amennyiben ez a demokrácia, akkor nem lenne jobb egy királyság? Nem tudom, hiszen Magyar Királyi Hülyék éppen úgy voltak, mint Magyar Kommunista Hülyék és sajnos éppen úgy, mint a Magyar Demokrata Hülyék jelenleg. Úgy látszik Magyarországon a hülyeség és a gyűlölet örök. Úgy látszik, de remélem, hogy csak látszik és nem örökké látszik úgy, ezért írdogálok itt elkeseredetten, de fáradhatatlanul.

Nem maradt más csak a hit, az Örök Hit: lesz még gyűlöletmentes Magyarország!

 

III. Akasszuk fel a kommunistát!

 

A történtektől eltekintve gyönyörű nyárutó volt, rozsdásodni kezdtek a környékbeli vadgesztenye fák, elsőként nekünk adva a szomorú figyelmeztetést, hogy lassan oda a vakáció, lelkileg meg kell erősíteni magunkat, mert a nyári szabadságunk véget ér. Nemsokára a nyári kalandok helyett iskolai élmények várnak, megint be kell kötni kék papírba azt a rengeteg könyvet és füzetet, ragszthatjuk a temérdek piros keretes címkét utána mindezekre, írhatjuk a tantárgy, majd saját nevünket és az osztályunkat mindezekre, a tőlünk telhető legszebb betűkkel.

 

Az ezután történtek azonban sokkal rosszabbak voltak még mindezeknél is. Gyanútlanul léptem be a vasúti töltés melletti szürke falú, fehér spalettás kertes ház kapuján, az ismerős srác, a házigazda egyik fia és néhány, ritkábban látott, de azért szintén jól ismert haverja halkan beszégettek a kesernyés illatú óriás vadgesztenye lombja alatt. A simogató lágy langyos szellő arra sodorta a közeli vasúti vágányok nehéz, meleg olajos leheletét, finoman elkeverve a kerti virágok, az alagsori néni petúniáinak sokszínű illatával és a még dús lombok tömény, nedves levélszagával. valahol a távolban egy rögeszmés kutya tépte hörögve a kerítés rozsdás dróthálóját, a postás pedig megbocsáthatatlan bűnével, a sok gyanús aromájú levéllel szaporázni kezdte bőrcipői kopogását. Én közben - a kert mélye felé haladva - arra gondoltam, hogy ping-pongozni fogunk, mert az asztal ott volt már felállítva, ott voltak az ütők is néhány agyonkoptatott, már-már szürkébe játszó, egykor fehér labdával. A játék, azonban, amit számomra kitaláltak, egy kicsit durvábbnak és sokkal veszélyesebbnek is tűnt, mint a jól ismert távol-keleti sportjáték. Elhangzott ugyanis a nyitómondat, mintegy a köszönés fogadása helyett, amit persze nem tudtam hirtelen megérteni:

 

- Akasszuk fel a kommunistát!

 

Az egyik nyurga szomszéd srác száját hagyták el e furcsa szavak, amit követően én hátra fordultam, magam mögé tekintve, hiszen én nem vagyok kommunista, nyílván bejött még valaki utánam a kertbe, talán ő az. Mögöttem azonban nem állt senki, de nem is hagytak kétségek között sokáig.

 

- Ne tekingess te rohadt bolsevik, mert rólad van szó!

 

Na, - gondoltam ezek teljesen meghülyültek, de nem volt hosszú idő az elmélkedésre, mert nagy erővel megragadtak mind a négyen és csak úgy lendületből feldobtak a ping-pong asztal tetejére. Próbáltam menekülőre venni a dolgot, de nagyon erősen fogtak, a kezem hátracsavarták. Ők tizennégy-tizenhat évesek voltak, én pedig csak tizenkettő felé és bár nem voltam gyenge gyerek, a korkülönbség és a számbeli fölény lehengerlő volt. Eleinte én is viccesnek tartottam, mert annyira képtelen volt az egész, annyira hihetetlen. Az igazán furcsa azonban az egészben az a , kegyetlen, merev arckifejezés volt mind a négyükön, amit eddig még sohasem láttam rajtuk. Ez aztán kimondottan  szokatlan volt, de még mindig nem féltem, mert nem tudtam, hogy igazán mit akarnak, s vélhetőenm csak hülyéskednek. Tájékozatlanságom azonban hamar szertefoszlott. 

 

A derűs fogadtatását a látszólag vicces erőszaknak - ami felénk amúgy nem volt ritka - kezdte felváltani a félelem, ugyanis észrevettem, hogy az egyik felnyúl a nagy vadgesztenye lombja közé és leakaszt egy jó ujjnyi vastag kötelet, amelyre a hurok már látszólag gondosan elő volt készítve, míg másik a fele jól átkötve feszült egy combnyi vastag ágon. Ezt eddig valahogy nem vettem észre. Másodpercek múlva viszont már a hurkot a nyakamba próbálták erőltetni, egyre inkább hiábavalónak tűnt vergődésem, ficánkolásom, miközben felfogtam és egyre inkább átéreztem e játék veszélyességét és gyorsan fogyó, számomra még megmaradó  lehetőségeit.

 

- Voltam én már sokminden, csak akasztott ember nem! - humorizált az egyik, vigyorogva, hamisíthatatlannak tünő akasztófa humorral.

 

Már ketten is a karomat csavarták hátra nagy erővel, egyikük az előkészített hurkot húzta a fejemre, míg a negyedik az asztal alólam kirántására készült, arra várva, hogy a többiek leugorjanak, befejezve az "előkészítést". Nem szóltak aztán egyébként semmit sem már,  nyílvánvalóvá téve, hogy az akciót megbeszélték már jóval előtte. Ez a szótlanság, az előbb elejtett mondattól eltekintve egyre inkább aggasztó volt, valamint az az érzés, hogy játék ez, vagy sem, de ebbe símán belehalhatok, ahhoz pedig egyáltalán nem volt kedvem. A fejem, valahogy nagyra sikeredett, nagyobb volt, mint gondolták, így aztán a hurok szűknek bizonyult, ezt erőnek erejével próbálta pótolni az alkalmi hóhér. Nem volt hát más hátra, összeszedtem minden erőmet és némi megadás színlelése után rettenetes erővel rugdalni kezdtem, körkörösen, ahol értem a lábukat. Szerencsémre ez a váratlanul jövő ellentámadás elég volt ahhoz, hogy a két karcsavaró srácnak az  asztal szélén lévő lábait sikerüljön annyira odébbrúgni, hogy mindketten elengedtek, mert hirtelen egyensúlyukat elvesztve az asztal mellé estek.

 

A hurok bár nagyon szoros volt, de hála istennek nem tökéletes és még nem került a "helyére", erősen, fájdalmasan lehorzsolva az arcomat, kishíján letépve a füleimet, de végül lejött, sikerült kirántanom, vagy inkább kitépnem magam belőle, ugyanis én is elvesztettem az egyensúlyomat és néhány tized másodperccel előbb tudtam a fejem kihúzni, mint ahogy én is az asztal mellé estem volna.

 

Azonnal felugrottam és elrohantam a szerencsére nyitva hagyott kapu felé. A többiek is felugrottak és azonnal a nyomomba eredtek. Néha azóta is úgy érzem, hogy sohasem futottam olyan gyorsan, mint akkor. Lehet hogy így is volt, hiszen kevés jobb doppingszer van, mint ha valaki az életéért fut. Nekem ugyanis akkor már úgy tűnt, hogy nem túlzás, az volt itt a tét. A külvárosi, kis intelligenciájú, de nagy egójú és sajnos korántsem gyenge fizikumú srácok, igazi gazemberek módjára üldöztek, azt kiabálva, hogy ne rohanjak, mert úgyis felakasztanak. Nagy időt futottam, nagyon nagy időt.

 

Néhány utánam dobott félöklömnyi kavics pattogott, széthasadva a szép nyárvégi fasor keskeny aszfaltjárdáján, elzúgott egy kisebb tégladarab, majd aztán csak a szél zúgott a fülem mellett, mint ahogy utólért még néhány foszlányban az elfojtott és egyre jobban halkuló "rohadt kommunista" kiáltás is. Ők le-, én pedig életben maradtam.

 

Jóval később gondolkodtam el csak rajta, hogy mi is lehetett valójában e kegyetlen játék indítéka. Legyek őszinte, mind a mai napig nem tudom biztosan. Azt azonban nem tudom kizárni, hogy az akkor még néhány évnyi távlatban elmúlt  ötvenhatos forradalomban látottak játszhattak közre mintaként, ugyanis a közelünkben akkortájt nem egy akasztott embert lehetett az utcán látni. Állítani nem állíthatom, legfeljebb csak találgathatok, mint ahogyan ezzel az erővel az akkor még nem túl réginek számító és sokszor játszott "Valahol Európában" című film is lehetett az ötletadó.

 

A lényeg talán az, hogy gyerekek voltunk, olyan gyerekek, akik számára a gyűlölködés eleinte még ritka, csaknem ismeretlen fogalom volt. Nem tudtuk, mi az, hogy zsidó, vagy mi az, hogy kommunista, cigánynak is csak a szomszéd puliját hívták eleinte. Fülembe cseng még alliterálva az elsős hittanon  sokszor felolvasott névsor eleje: "Bagi, Bangó, Bezerédi..." Tejeskávé bőrő, lenyalt hajú, mindig fehér inges barna gyerek volt "A Bangó", de eszébe nem jutott senkinek azt mondani, hogy az "A Cigány...  Lassan derültek ki a dolgok, hogy amire nálunk azt mondták, forradalom, arra miért mondták a másik családban, hogy ellenforradalom.

 

Majd aztán megkaptuk szépen lassan, cseppenként a gyűlölet elixírét, mint egy szemgyulladás elleni gyógyszert. Az adagokat lassan emelték, szinte észrevétlenül. Mire felnőttünk, beépült a szer a szervezetünkbe és hat azóta is, bennünk munkál. Lehetne persze méregteleníteni, sőt lehet is, csak rajtunk áll, kezdjük meg, hogy többé ne akasszanak fel senkit Magyarországon, sem a közeli, sem pedig a távolabbi jövőben sem, sőt ha lehet, még játékból sem.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

izrael

(efraim giladi, 2009.12.30 11:10)

Tisztelt Uram!

Elolvastam irasat!
En magam a gyuloletrol irok konyvet ezekben a honapokban!
Szamomra erdekes irasaval kapcsolatban, szivesen beszelnek Onnel!
efraimgiladi@gmail.com
az imail cimem!

Udvozlettel
Giladi

Re: izrael

(Tisztelt Uram!, 2014.01.17 20:43)

Magam is alig tudom elhinni a szomorú és egyben szégyenteljes valóságot, hogy a 2009.decemberében, azaz több, mint négy évvel ezelőtti becses megkeresését csak most, azaz 2014 januárjában találtam meg. Valahogy eddig nem jutottam el a szememmel a lap aljára, pedig e honlapomat olykor felkerestem. Őszintén kíváncsi vagyok, hogy mi lett az akkor még készülő könyvével, de ami a legfontosabb, hogy mi történt Önnel ezalatt az eltelt idő alatt.
Sz.L. (expertus110@gmail.com)