Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A királyt leütni nem elegáns dolog

2011.09.13

A királyt leütni nem elegáns dolog. Kisfiú koromban sokat sakkoztunk, anélkül, hogy lényegében tudtunk volna. Összesen annyiból állt tudásunk e nemes játékban, hogy valaki megtanított minket az egyes lépésfajtákra. Így aztán tudtuk, hogy kell a futóval, vagy a paraszttal lépni (ekkor még a "gyalog" kifejezésről nem is hallottunk, néhányan közülünk keresték a dobozban a munkást, mert ahol paraszt van, ott munkásnak is lenni kell). Ennek kapcsán talán nem volt meglepő, hogy a város peremén  divat volt egyes körökben a király leütése. Kritikikus helyzetben a lépéshez jutó játékos se szó, se beszéd leütötte az ellenfél királyát és ezzel befejezettnek nyilvánította a játékot.

 

Valahogy úgy, mint  a szamurájok. Nincs párbeszéd, nincs figyelmeztetés, nem mondanak sakkot, kaszabolás van, de az rettenetes. Kevés sérült, sok halott.Semmi lacafaca.

 

Szép csendben telt-múlt az idő és lám-lám körülnézek, hova kerültem? Itt ülök az Európai Unió kellős közepén, ősz fejjel a mi csodálatos fővárosunk szélén, sőt határán is túl. Kétezertizenkettőben és juszt sem kettőezertizenkettőben. Eltűntek a gőzmozdonyok, lovaskocsik, Csepel motorok, Vörös Csillag dömperek, eltűntek az ütemesen tapsoló, Rákosit éltető tömegek. Talán nem is baj.

 

Maradt azonban a külvárosi gyereksakk, készülnek leütni a sötét királyt. Nézem a fényes fehér arcát, hallgatom, ahogy érvel. Nem tudom, hogy igaza van-e egyáltalán, vagy csak mondja. Nem is ez a lényeg, hiszen majd nálam okosabbak eldöntik úgyis helyettem, hogy majd holnapra  gazember lesz-e belőle, vagy oszlopszent. Ha megérdemli, mondjanak neki sakkot. De könyörgöm mondják be azt a sakkot és hagyják, hogy lépjen, mert csak úgy enélkül leütni nem elegáns dolog!

 

Bátorkodom megjegyezni, hogy a sakk után kedvezőtlen esetben a matt következik. Kérném tisztelettel, azért ha nagyon kell, mondjunk végül mattot, de a királyt akkor sem elegáns dolog leütni. Ezt hagyjuk meg a régi külvárosi gyerekeknek, mert ez az ő színvonaluk. Ma már nem 1953 van, ma már nem vonulnak végig a tehenek a székesfőváros védett fasorában, kicsit talán sajnálom. Ma már nem vonul végig a Rákosit ünneplő tömeg a Dózsa György úton, ezt már annyira nem sajnálom.

 

Nagyon kérem, hagyjuk meg az élők sorában a még gyermekkorát élő, bár kissé paralízises  magyar demokráciát, hadd nőjön fel, hadd gyógyuljon meg, hadd lépjen férfikorba, majd aztán hadd legyen ezüsthajú aggastyán. Ne üssük le a királyokat, sem a sötétet sem pedig a világosat, de a más színűeket sem. Ne kezdjünk koncepciós pereket, sem most, sem pedig a következő ciklusokban.

 

Lássunk tovább a cipőnk orránál, tegyük magunkévá a gondolatot, hogy végre uniós polgárok lettünk, ami egy kicsit más viselkedést követel, mint amilyen a régi külvárosi gyerekeké volt. Ehhez hozzátartozik, hogy ne vizeljünk a strandmedencébe+, ne mossuk a hajunkat bele a város legpatinásabb gyógyfürdőjének vizébe vasárnap reggel+, náthás orrunk tartalmát se fújjuk bele elegáns mozdulattal ugyanoda+,  dolgunkat még ha oly sürgős is, ne a csúcsforgalom közepén a nyílt utcán, arccal a falnak végezzük+ és végül, de nem utolsó sorban ne üssük le a királyt, mert nem elegáns, de főleg nem európai színvonalat tükröző.

Együtt kell, hogy maradjunk, ehhez azonban jobb recept Máté Evangéliuma, mint a vérgőzös bosszú lihegése (szemet szemért, fogat fogért). Legyen már vége a harcnak magyar és magyar között. Tudjunk végre különbséget tenni bélsár és tejcsokoládé között, noha olykor mindkettő barna.

 

2011. szeptemberében, frontátvonulás előtt.

 

+ Valós személyes élmények az Európai Unióból, Magyarország tagállam fővárosából. Újbuda városrészből 2011 koraőszén.